VISSZAEMLÉKEZÉS: 2009 január 18. - Anya írja

Kétségekkel teli nap volt ez. Egy vasárnapi nap. Itthon voltunk apa, anya és Kristóf. Maja babánk pedig a pocakban a szokásos virgonckodással jelezte egész nap, hogy nem kell ám valami hirtelne dologtól tartani, minden szépen a tervezett menetben fog történni velünk. Én izgultam, aggódtam. Igyekeztünk a legtöbbet játszani, együtt lenni Kristóffal, talán még sétálni is voltunk -bár erre már nem emlékszem - mert tudtam,hogy egy hétig nem láthatom. És azt is tudtam, hogy utána minden nagyon más lesz. De nagyon vártunk már. Izgultunk,hogy itt lehess végre közöttünk, hogy megfoghassunk, hogy érezzük az illatod, halljuk a hangod. És féltem,mert sejtettem, hogy a kórházban mi vár rám.. Mert hiába reméltem és álltam végig pozitívan a szoptatás, mint a legnagyobb csoda és lehetőség elé.. féltem,hogy ez most sem adatik meg majd nekünk. De ezeket a gondolatokat igyekeztem elhessegetni, és amikor az ágyon feküdtem, és egy kis csöndesség volt körülöttem téged figyeltelek. Rád koncentrálva, a kezem a hasamra téve figyeltem a jelzéseid és élveztem minden percét annak,hogy még néhány órát odabent tudhatlak. És ismét megállapítottam, hogy rettentő nehéz elengedni.. hogy annyira furcsa elképzelni, hogy nem leszel már odabent hamarosan és nem rúgkapálsz, gyengéden vagy erőteljesen nem bögdösöl, ami folyton egy-egy szeretethullámot vált ki belőlem.. Nem lesz már ez az érzés.. többet nem.. De lesz helyette más.. egy új lény, aki új csodákkal, új érzésekkel ajándékoz majd meg. Engem, bennünket...
Kétségekkel és várakozással telt ez az utolsó nap itthon, veled a hasamban pici lányom.